Nem hiszem el... Ő lenne az? Tényleg megtaláltam... Várjunk... Ő értetlenül mered rám... Aztán a kezembe tartott két szalagra mered.
- A vörös fonal... - suttogta halkan és közelebb lépett hozzám.
Boldogság áradt szét bennem... Vidáman bólintottam, ő pedig vizsgálgatni kezdte a szalagokat. Nem mondott semmit, csak elkapta a csuklómat és maga után rántott. Nem értettem miért teszi, de szótlanul követtem. A folyosón mindenki minket figyelt. De nem érdekeltek... Végre megtaláltam a párom! Innentől semmi és senki se számít nekem, csak Ő. Felsiettünk 2 lépcsőn, majd Ő benyitott egy ajtón. Szél kapott hajamba, a szabad kezemmel elkaptam az arcomba csapó tincseket. Sakura szirmok kavarogtak a levegőben, a tengerkék égen lomha, fehér felhők úsztak. A tetőn voltunk... A kilátás gyönyörű volt... Láthattuk az egész várost... sőt... az azon túl elterülő virágos mezőt is... Csoda szép volt... Miközben én így bámészkodtam, észre se vettem, hogy ő milyen közel került hozzám... Szaporán pislogva néztem fel rá...
- Ki vagy? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Tessék? - kérdeztem csodálkozva.
- Azt kérdezte, hogy ki vagy te?
- A nevem Izumi... Watabe Izumi....
- Izumi-chan... - súgta halk, lágy hangon - Az én nevem Atai.
Csak egyenesen a szemébe néztem.. Felőlem bombát is robbanthattak volna mellettem, akkor se fordítom el a tekintetem. Valami újszerű érzés áradt szét bennem... Még sose éreztem...
- Melyik osztályba jársz? - kérdezte.
- Az 1-2-be... és te?
- 2-2... - megszólalt a csengő - Menjünk... majd szünetben megkereslek - azzal ismét elkapta a csuklóm, és a termemhez kísért...
Itt másfajta termek voltak, mint az előző iskolámba... A terembe 2 ajtón lehetett bemenni... volt egy a terem elején és egy a hátuljában. Valamint a teremből a folyosóra tolható ablakok nyíltak. Én besiettem a terembe, megkerestem a helyem és leültem. Ekkor az egyik ablak félre csúszott, Atai-kun hajolt be rajta, és egyenesen rám nézett.
- Szünetben érted jövök, várj itt - azzal eltűnt...
El se hiszem... Ennyi év után megtaláltam?
