Néhány új barát? ♥

Hallottam, ahogy az osztály felmordul a meglepetéstől. De nem foglalkoztam velük... Túl boldog voltam! Egy puffanás szerű hangot hallottam... aztán a lányok jajveszékelését. Óvatosan a hang irányába fordítottam a fejem... Rion-chan feküdt a földön... a fél osztály körbeállta... Elindultam felé, de Atai elkapta a csuklómat és megállított.
 - Ne menj oda. Hamarosan úgyis magához tér...
 - De hiszen... elájult...
 - Semmi baja. Csak meglepődött, ahogy a többiek is. Ne is foglalkozz vele....
 - De...
 - Figyelj... - sóhajtotta - gyermekkorunk óta folyton rajtam lóg és üldöz engem. Azt képzeli, hogy belé vagyok zúgva. Ezzel áltatja magát, mert nem tudja felfogni az igazságot. De én nem Őt szeretem, hanem Téged! Hogy nekem, jobb lesz, ha nem igazán mész a közelébe...
 - Nehéz lesz, mivel az osztálytársam...
 - Ha szerencséd van, csak erre az évre - mosolygott rám.
Valamiért nekem is jókedvem kerekedett. Rá nevettem... Időközben Rion-chan-t páran levitték a gyengélkedőbe. Lassan a tanár is megérkezett, ezért Atai visszament a saját termébe. Persze a tanár első kérdése az volt, hogy mi történt Roin-chan-nal. Mindenki szomorú arccal mesélte, a történetet, belőlem viszont kitört a nevetés... Mindenki csodálkozva fordult felém, majd páran csatlakoztak is hozzám. Miután kicsengettek a velem együtt nevetők a padom köré gyűltek.
 - Komolyan csak ma ismertétek meg egymást Takaya-kun-nal?
 - Annyira jól összeilletek...
 - Mintha csak azért születettetek volna, hogy találkozzatok!
Ahogy így hallgattam a lányokat, akaratlanul is elmosolyodtam.... ha tudnák, hogy mennyire közel járnak az igazsághoz... A végére annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre se vettem, hogy Atai-kun ott áll mögöttem... Csak amikor a lányok köszöntek neki, akkor fordultam hátra....
 - Mégis mióta állsz itt? - kérdeztem kiskutyaszemeket meresztve rá.
 - Ööö... azt hiszem akkor jöttem, amikor arról esett szó, hogy mennyire jól tettem, hogy Rion helyett téged választottalak!
Ezt nem hiszem el... Akkor szinte az egész beszélgetést hallotta... Azt is, amikor róla "áradoztam"...

Az álmom valóra vált? ♥

Lassan kezd szokássá válni, hogy magával rángat. De igazából örültem neki... Valamiért összeszorult a szívem a gondolatra, hogy egyszer majd úgy fog velem is beszélni, mint Rion-chan-nal... Nem akarok csak egy ismerős lenni neki.. Szemembe könnyek szöktek, látásom elhomályosult... Nem is láttam, hogy merre megyünk a hajamba kapó fuvallatot érezve tudtam, hogy ismét a tetőre kerültünk. Az iskolai zakóm zsebéből gyorsan elővettem a zsebkendőmet. Nem akartam, hogy könnyes szemmel lásson. Amilyen gyorsan csak tudtam, megtöröltem a szemem. De elkéstem... Atai-kun hátrafordult... Szemében csodálkozás tükröződött.
 - Mi a baj? - kérdezte.
 - Semmi - válaszoltam gyorsan és szipogva.
 - Talán... túl kemény voltam? - emelte fel a kezünket.
Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem. Egy pillanatig néma csendben álltunk, majd hirtelen magához ölelt. Olyan szorosan, hogy szinte alig kaptam levegőt...
 - Atai-kun... - nyögtem fojtott hangon.
 - Te sose leszel olyan, mint Ő - mondta - Te nem leszel csak egy ismerős.  Amint megpillantottalak tudtam, hoyg te más vagy. Más, mint bárki, akit eddig ismertem. Te vagy a társam!
Ezt el se hiszem. Mégis honnan tudja, hogy mi bánt? Honnan tudja, hogy mire gondolok? Ráadásnak azt mondta, hogy társak vagyunk. Álmodni se mertem volna, hogy ez valaha megtörténhet velem. Ez maga az álom. Tényleg rá vártam...
 - Köszönöm... - súgtam, és fejem belefúrtam zakójába.
Nem mondott semmit, csal szorosan ölelt... úgy, mintha sohase engedne el. Percekig álltunk ott, egymás karjaiban. Megszólalt a csengő... Vége a szünetnek... vissza kell mennünk az órára... Engedett a szorításán, de nem engedett el... Mélyen a szemembe nézett, arcán mosoly ült... Ismét egy másik ember állt előttem... Egy boldog ember...
 - Vissza kéne mennünk - hallottam saját hangom.
Nem válaszolt, csak mélyen a szemembe nézett. Egy végtelenségig tartó pillanatig elvesztünk egymás szemében. Aztán csak bólintott egyet. Elengedett, majd megfogta a kezem, és összefonta ujjaink. Elindultunk vissza a termeinkbe. Nem akartam őt elengedni, de muszáj volt. Elkísért a termemhez, majd az ajtóban megállított és homlokon csókolt....

Az első ellenségem? ♥

El se hiszem... Tényleg ő lesz az? Annyira boldog vagyok!
 - Mondd csak új lány.. honnan ismered Takaya-kun-t? - lépett oda hozzám egy lány.
 - Hogy kit? - kérdeztem vissza.
 - Ne játszd magad. Most voltál vele!
 - Atai-kunra gondolsz? - kérdeztem mosolyogva.
 - Hogy mered ilyen bizalmasan szólítani őt? Mégis milyen kapcsolatban állsz vele? Mióta és honnan ismered?
 - Ma találkoztam vele először... és társak vagyunk...
 - Társak? Mégis mi a frászról beszélsz te? - kiáltott rám és dühösen a padra csapott.
Csengettek... Dühösen ment a helyére... De mégis ki ez a lány? Miért faggat engem? Az első óránk az osztályfőnökünkkel volt... Egy kedves fiatal férfi tanárt kaptunk ofőnek. Elég szimpatikus volt. Vége volt az órának, éppen a táskámba pakoltam, maikor meghallottam Atai-kun hangját:
 - Izumi, gyere -szólt be az ablakon.
Nem volt időm visszaszólni neki... A lány, aki az előbb faggatott rögtön előtte termett. Teljesen máshogy viselkedett, mint az előbb velem... Szinte egy másik ember...
 - Takaya-kun! Hát újra találkozunk. Milyen volt a szüneted? - kérdezte bájologva és mosolyogva.
 - Á, Rion-chan... szia. Hosszúra nyúlt.......
 - Csak nem engem kerestél? Miért jöttél ide? - furakodott közelebb hozzá.
 - Igazából nem hozzád jöttem.
 - Ugyan már! Nem kell szégyenlősködnöd. Tudom hogy engem keresel - bájolgott tovább.
 - Bocs, de erre most nem érek rá - sietett be a terembe, egyenesen hozzám.
Láttam, hogy az a lány.. hm... Rion-chan mennyire dühös lesz... De Atai nem foglalkozott vele... csak egyenesen odajött hozzám, elkapta a kezem és felállított a székről.
 - Gyere, már nincs sok időnk - mondta kedvesen, és maga után húzott.
Teljesen megváltozott a hangja és a viselkedése... Míg Rion-channal kimért volt és rideg, mellettem olyan felelőtlen és vad.... Vajon mégis melyik a valódi énje? ki kell derítenem.....

Talán rá vártam? ♥

Nem hiszem el... Ő lenne az? Tényleg megtaláltam... Várjunk... Ő értetlenül mered rám... Aztán a kezembe tartott két szalagra mered.
 - A vörös fonal... - suttogta halkan és közelebb lépett hozzám.
Boldogság áradt szét bennem... Vidáman bólintottam, ő pedig vizsgálgatni kezdte a szalagokat. Nem mondott semmit, csak elkapta a csuklómat és maga után rántott. Nem értettem miért teszi, de szótlanul követtem. A folyosón mindenki minket figyelt. De nem érdekeltek... Végre megtaláltam a párom! Innentől semmi és senki se számít nekem, csak Ő. Felsiettünk 2 lépcsőn, majd Ő benyitott egy ajtón. Szél kapott hajamba, a szabad kezemmel elkaptam az arcomba csapó tincseket. Sakura szirmok kavarogtak a levegőben, a tengerkék égen lomha, fehér felhők úsztak. A tetőn voltunk... A kilátás gyönyörű volt... Láthattuk az egész várost... sőt... az azon túl elterülő virágos mezőt is... Csoda szép volt... Miközben én így bámészkodtam, észre se vettem, hogy ő milyen közel került hozzám... Szaporán pislogva néztem fel rá...
 - Ki vagy? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
 - Tessék? - kérdeztem csodálkozva.
 - Azt kérdezte, hogy ki vagy te?
 - A nevem Izumi... Watabe Izumi....
 - Izumi-chan... - súgta halk, lágy hangon - Az én nevem Atai.
Csak egyenesen a szemébe néztem.. Felőlem bombát is robbanthattak volna mellettem, akkor se fordítom el a tekintetem. Valami újszerű érzés áradt szét bennem... Még sose éreztem...
 - Melyik osztályba jársz? - kérdezte.
 - Az 1-2-be... és te?
 - 2-2... - megszólalt a csengő - Menjünk... majd szünetben megkereslek - azzal ismét elkapta a csuklóm, és a termemhez kísért...
Itt másfajta termek voltak, mint az előző iskolámba... A terembe 2 ajtón lehetett bemenni... volt egy a terem elején és egy a hátuljában. Valamint a teremből a folyosóra tolható ablakok nyíltak. Én besiettem a terembe, megkerestem a helyem és leültem. Ekkor az egyik ablak félre csúszott, Atai-kun hajolt be rajta, és egyenesen rám nézett.
 - Szünetben érted jövök, várj itt - azzal eltűnt...
El se hiszem... Ennyi év után megtaláltam?

A nagy találkozás? ♥

Új város, új lakás, új iskola... A szüleim új munkát kaptak, ezért kellett elköltöznünk... Nem zavart, inkább örültem neki... Nem azért, mert utáltam a régi házunk, a régi iskolám vagy nem voltak barátaim... Nem. Azért örültem neki, mert valami vonzott ebben a városban.. jó előérzetem volt az iskolával kapcsolatban is.. Talán itt végre megtalálom azt, akit évek óta keresek... Már 2 napja itt vagyunk... Sikeresen kipakoltunk, és egy kicsit kipofoztuk a szobám.. Persze ismét vörösre festettem... A falakat szívecske minta díszítette... Kiraktam a falra a kedvenc szerelmes idézeteimet is, és elrendeztem a szívecskés állataimat és a szív alakú párnákat... Lehet, hogy így első hallásra furcsának hangzik, de ha megismertek, majd megértitek... Nem vagyok mániákus, és nem hajszolom a szerelmet... Csak egy legendában hiszek... és valóra akarom váltani... Az édesanyám kiáltott fel a földszintről:
 - Izumi, ideje indulnod az iskolába!
 - Máris megyek - kiáltottam vissza.
Felkaptam a táskám, a hajamba tűztem a vörös rózsás-szalagos hajráfom (a kedvencem, mindig ezt hordom) és rohantam le a lépcsőn. Odalent édesanyám várt, kezében a bentommal.
 - Jó legyél. Vigyázz magadra az iskolában, és szerezz sok új barátot - mondta mosolyogva és a homlokomra nyomott egy puszit.
 - Persze anya, ne aggódj nem lesz semmi baj - mondtam rá kacsintva, felhúztam a cipőm és kisiettem a házból.
Nagyon jó kedvem volt. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért... de boldog voltam... Szinte ugrálva mentem iskolába... Nem törődtem a furcsán rám meredő emberekkel, vagy a hátam mögött nevető lányokkal... Az iskola elé érve megtorpantam.. Hatalmas, régi épület volt... Lányok és fiúk vegyesen kis csoportokba verődve sétáltak az iskola udvarán. Kíváncsian néztem körbe, és közben befelé sétáltam. Elbambultam.. teljesen lenyűgözött egy hatalmas, idősnek tűnő sakura... Nem vettem észre, hogy egyenesen egy fiú felé tartok... Tehetetlenül mentem neki... szerencsére nem túl erősen...
 - Annyira sajnálom, nem figyeltem - hajoltam meg gyorsan előtte bocsánatkérően.
 - Semmi gond - mondta.
Felnéztem, és teljesen ledöbbentem... A fiú csuklójára kötve egy vörös fonal volt... Lehet.. lehet, hogy őt kerestem... Ekkor a fiú elindult, én pedig gondolkodás nélkül utána kaptam. Kérdőn nézett rám...
 - A vörös fonál - nyögtem ki végül, és egyik kezemmel megfogtam az ő szalagját, a másikkal pedig az enyémet és felé mutattam őket...